A 99-es busz "Belső-Harlem” gúnynevű megállójánál (Mátyás tér) egy száztíz éves bérház betört földszinti ablakát kartonpapírral pótolták, és az alábbi szöveget írták rá: ezt az ablakot az erdélyi utcai iskola tanulói tették tönkre. Valaki a felirat alá a következő apró betűs megjegyzést fűzte: "Aki ezt írja az egy fajgyűlölő geci az anyjával együtt soha…” (A mondat végét eltakarja a népszavazásra felszólító nemzetiszínű plakát.)

Ez az írásos szóváltás pontosan jelzi a Józsefváros mélyén feszülő, de a felszínen csak egészen ritkán megmutatkozó ellentéteket. Az az idegen azonban, aki, mondjuk, a betört ablakkal szomszédos "Villanymotor-tekercselő és Antikvárium” szaküzlet kedvéért téved a környékre, nem érti: miért fajgyűlölet (sejthetően cigányozás), ha valaki általánosságban csak annyit mond, hogy ennek vagy annak az iskolának a tanulói okozták a kárt? Abban az iskolában, Budapest szívében, a Nagykörúttól néhány saroknyira tán csak nem mindenki cigány?!

De bizony igen. Az Erdélyi utcai Általános Iskolába bevallottan "szinte száz százalékban roma származású” gyerekek járnak.

Fordított szegregáció

- Miért, kik járjanak? – tárja szét a kezét az igazgatónő. – Itt, a környéken, a Magdolna negyedben zömmel cigány családok élnek. Tudom, hogy a szegregációt nem nézi jó szemmel az unió. De ez nem szegregáció! Inkább fordított szegregációnak mondanám. Mi nem utasítunk el senkit. Ide olyanok is járnak, akiket gyógyszerezni kell, akik már élettársi kapcsolatban élnek, nem otthonról jönnek, igazából nincs is otthonuk. Ez nem könnyű feladat, különösen egy 51 év átlagéletkorú, elöregedett tanári karral, de valakinek fel kell vállalnia.

A Józsefvárosban a tanköteles fiatalok 40 százaléka nem a kerületben jár iskolába. Ezt hozta a szabad iskolaválasztás. Az az intézmény, amelyik a versenyben lemarad, számolhat a bezárással. Az igazgatónő ezt egyszer már megélte, amikor 2004-ben szélnek eresztették előző iskolájának, a Dugonits utcainak az általános iskolai tagozatát. Két évvel később megszűnt a gimnázium is, pontosabban átköltözött ide, az Erdélyi utcába.

- Legalább öt év kell, mire a köztudatba beépül, hogy már nem csak roma gyerekek járnak ide, hogy itt minőségi képzés folyik, és általános iskolából minden hercehurca nélkül lehet középiskolába menni, érettségit szerezni. Mi olyan nyitott iskolát akarunk, ahová az "iskolakerülők” is betérnek.

Süveges Éva igazgatónő az idei tanévtől áll az intézmény élén. Egy évvel ezelőtt még dr. Horváth Péterrel beszélgettem ugyanebben az igazgatói irodában az iskola sorsáról.

- Időről időre felvetődik, hogy meg kellene szüntetni az Erdélyit, az ide járókat pedig szétszórni három-négy másikba – magyarázta az azóta nyugdíjba ment igazgató. – Ilyenkor mi mindig elmondjuk, hogy ezzel csak növeljük a szegregációt. Mert a környező iskolákban most csak harminc százalék a roma gyerekek aránya, de ha megkapják a mieinket, azzal ötven százalék fölé mennek, és akkor a nem roma szülők elkezdik kivenni a gyerekeiket, és végül egy cigány iskola helyett lesz négy.

A fogyatkozást azonban nem csak az okozza, hogy a nem roma szülők nem hozzák az Erdélyibe a gyerekeiket. Nem hozzák a roma szülők sem. Rézsút az iskolával szemben, az Erdélyi utca 11.-ben nemrég egy 25 éves fiatal cigány nővel beszélgettem, és amikor a négy- és kilencéves gyerekeire terelődött a szó, valahogy természetesnek vettem, hogy az iskoláskorú biztos idejár, ötven méterre, az Erdélyibe.

- Nem, nem, dehogy ide! – tiltakozott hevesen. – Itt nagyon rossz gyerekek vannak. Verekednek a tanárokkal.

Pedig ez is egy szörnyűséges ház: a kétoldalt hátranyúló udvari szárny ereszei olyan közel vannak egymáshoz, hogy ha valaki rossz időben kiáll az udvar közepére, és széttárja a kezét, a tenyerét már nem éri az eső. A nyitott kapun át benézve az embernek az az érzése támad, hogy ez valami kulissza, csak a helyszűke miatt egymásnak tolták. A kétgyerekes cigány asszonyka szemlátomást szeretne kitörni a nyomorból: a saját pénzén rakatott be vécét szoba-konyhás bérlakásába. A vagyonkezelő felfedezte, és elrendelte a lebontását. Az asszonyka bement a polgármesterhez, és kisírta, hogy méltányosságból mégiscsak használhassa a saját vécéjét.

Az innen három sarokra lévő Dankó 20.-ban egy másik cigány családból csak a legnagyobb gyerek, a tízéves lány jár az Erdélyibe, a húgát és az öccsét már a négyszer messzebb lévő Némethbe íratták be. Itt magától a kislánytól kérdezhettem meg, miért nem jó az Erdélyiben. Csontos vállát vonogatva azt felelte:

- Nem törődnek velünk, azt csinálunk, amit akarunk.

A Magdolna negyedben élő cigány interjúalanyaim többnyire a gondolatától is elborzadtak, hogy az Erdélyibe írassák a gyerekeiket. "Az a késes iskola!” "Ott az egyik gyerek a másik nyakára teszi a kést!” – hangzott a sztereotípia.

Megszállottak és kontraszelektáltak

Az 1898 óta fennálló iskola hajdan Józsefváros legnagyobb általános iskolája volt. A hatvanas évek végén 732 diák tanult a falai közt. Aztán jött a demográfiai visszaesés, és a rendszerváltás után munkanélkülivé vált emberek tömege jött fel a kerületbe vidékről, zömében romák, akik beköltöztek rokonaikhoz-ismerőseikhez a leromlott, rossz lakásállományú városrészbe. Hirtelen egy más kultúrájú, képzetlenebb réteg gyerekei jelentek meg az Erdélyi utcai iskola körzetében, és ez beindított egy folyamatot: a szülők egymás után vitték el a gyerekeiket. Az Erdélyiből tíz év alatt kivesztek a nem cigány tanulók, és húszfős alá csökkentek az osztálylétszámok.

- A negatív folyamatba sajnos besegített az önkormányzat is – mondta dr. Molnár György, a Magdolna negyedben zajló szociális városrehabilitációs program kezdeményezője, aki a kérdéses időben VIII. kerületi önkormányzati képviselő volt. – A briliáns pályázatot benyújtó Menyhért Ildikóról úgy gondoltuk, hogy jó választás lesz az iskola élére, már csak azért is, mert ő maga is roma, ismeri ezt a közeget. Valamennyi párt, baloldal-jobboldal egyhangúlag őt szavazta meg, és hát rettenetes következményei lettek.

Az ötlet nem vált be, a frissen kinevezett igazgatónő "extrém módszerekkel” vezette az iskolát, kilenc igazgatóhelyettest fogyasztott el egyetlen tanév alatt. 2001-ben "a törvényesség helyreállítása érdekében” fegyelmivel leváltották.

- Amivel nem számoltunk, és ez nagy tanulság volt, hogy hát ő nő – folytatta Molnár György. – A túlkoros roma fiúk között semmi tekintélye nem volt. A cigányság nagyon erős patriarchális beállítottságú, a nőknek nincs tekintélyük, saját magukon belül végképp nincsen. Az igazgatónő tökéletesen tehetetlen volt a tizenkét-tizenhárom évesnél idősebb fiúkkal, akik átvették az uralmat az iskolában.

Dr. Horváth Péter ködösebben fogalmazott.

- Nagyon öntörvényű volt.

- Ez mit jelent?

- Csak egy példa. Ha valaki beállít, hogy másolatot kér a bizonyítványáról, nem tudom kiadni, mert abban az időben nem készültek hivatalos vizsgajegyzőkönyvek.

Több példát nem mondott. Pedig az elődje csepülésével kidomboríthatta volna saját működésének eredményességét. A kinevezésével ugyanis egy év alatt konszolidálódott a helyzet. Igazán jó iskola természetesen őalatta sem lett, de megállította a negatív folyamatot, megszüntette az áldatlan állapotokat. Az ő ötlete volt, hogy egy újabb oktatási szint, a gimnázium beemelésével a süllyedő hajó talán felszínen tartható. Végigvitte az egyesülést a Dugonits utcai Gimnáziummal, aztán nyugdíjba ment.

- Horváth Péter programjának kulcseleme volt, hogy vonzó, különleges oktatási módszereket vezet be az iskolában – magyarázta dr. Molnár. – Modern számítástechnikát képzőművészettel elegyesen tanítanak a gyerekeknek. Bevallom, a magam részéről azt hittem, hogy ennek kicsit nagyobb vonzereje lesz. Aki a gyakorlatban viszi ezt a programot, azt mondja, neki igazán nem a gyerekekkel van gondja, hanem a tanárokkal. A gyerekek nyitottak, csak arra kell ügyelni, hogy minden másodpercük le legyen kötve, de abban a pillanatban, ha ez megvan, akkor a gyerekek tüneményesen dolgoznak. A tanárok viszont nehezen fogadják be, nem nyitottak, helyenként korlátoltak, kedvük sincs hozzá, fáradtak. Itt alapvetően két típusú tanár van: néhány megszállott és a kontraszelektáltak. Csak bele kell gondolni, ki kerül egy ilyen iskolába.

Dr. Horváth Péter ebben is védte a mundér becsületét.

- Mi felvállaljuk, hogy ezekkel a papíron kettőnek-háromnak számító gyerekekkel komolyan foglalkozunk. Meg lehet nézni, milyen környezetből jönnek. Nekünk nem csak az iskolai tananyagot kell megtaníttatni velük. Alapvető viselkedési normákat is. Itt végre foglalkozik velük valaki, és ezért nagyon hálásak tudnak lenni. Aki itt van, az nem is tanár, hanem nevelőszülő.

Lövöldözés az Erdélyi utcában

2008. február 14-én délután négy óra tájban ismeretlen fegyveresek tűz alá vették az iskolaépületet. A golyózápor a második emeleti tanári ablakaira zúdult, úgy kopogott az üveg, mintha jégeső verné. Az iskola tanári kara azonban ezúttal is bizonyította, hogy rettenthetetlen emberekből áll: ahelyett, hogy a földre vetették volna magukat, az ablakhoz tódultak, és még épp látták, ahogy a szemközti kopottszürke bérkaszárnyában valaki becsukja az ablakot. Nem volt nehéz megjegyezni, melyik ablak az: piros csoki-Mikulás támaszkodott az ablaktoknak, a három végérvényesen leszakadt ablakredőnytől balra.

Csatlakoztam a lövöldöző felkutatására induló kommandóhoz. Az ominózus ház ötemeletes volt, de a biztonság kedvéért gyalog masíroztunk fel a második emeletre: három rendőr, az igazgatónő és én. Ahogy kiléptünk az irdatlan hosszú, ácskapocs alakú gangra, rögtön láttam, hová fogunk menni: egyetlenegy helyen száradtak ruhák a vaskorláton. A Magdolna negyedben a gangon száradó ruhák olyanok, mint a vészmadarak: ha valahol megtelepednek, biztosra lehet venni, ott valami baj van.

És tényleg oda mentünk, pedig a rendőrök először egy ajtóval odébb kopogtattak. A kopogtatásra mégis ez az ajtó nyílt ki, amelyik előtt a ruhák száradtak. Fehér bézbólsapkás, elálló fülű, nyurga fiú nézett ki. A ruházata esetlenül lógott rajta: hosszú ujjú drapp póló, kopott suhogós melegítőnadrág, fekete sportcipő.

Nem próbálta tagadni, hogy ő volt a lövöldöző. Az igazolványát is az első felszólításra kihozta.

Az egyik ok, ami miatt a lakásba nem mentünk be, az volt, hogy még nem töltötte be a tizennyolcat, és egyedül volt otthon, pontosabban egy német juhászkutya társaságában. Ez a kutya volt a másik ok. De mind az öten pontosan el tudtuk képzelni, milyen körülmények fogadnának bennünket, ha bemennénk. Ebben a lakásban egy egyedülálló anya nevelte öt gyermekét. Ez a fiú volt köztük a második legidősebb.

- Tessék, ezt visszaadom, mert tapasztalatból tudom, hogy nem olcsó dolog, valamikor én is vettem ilyet a fiamnak!

Az igazgatónő a fiú kezébe nyomta a borsószem nagyságú műanyag golyókat, amiket az iskola előtt szedegettünk össze a járdáról és az úttestről, amíg a rendőröket vártuk. Jó maroknyit szedtünk össze, mielőtt meguntuk.

- Most költöttem háromszázezer forintot ablakjavításra, ez csak az üvegeztetés volt! Hogy a kereteket is javíttassuk, arra végképp nincs pénz, és tessék, te most szétlövöldözöd nekünk! Mi lenne, ha ezt a háromszázezer forintot most behajtanám rajtad? – szapulta az igazgatónő a fiút, mialatt a rendőrök felírták az adatokat. – És mi lett volna, ha nyitva az ablak? Valaki meg is sérülhetett volna!

Egy egész sor kérdést szegeztek neki a fiúnak a családi körülményeiről, az elkövetés eszközéről, a kutyáról, mindenféléről. A fiú tizenhét éves volt, élelmiszeripari szakközépbe járt. Vártam, hogy valaki végre feltegye a legnyilvánvalóbb kérdést, de mert senki nem tette fel, én hozakodtam vele elő.

- Te ide jártál iskolába?

- Igen.

Az igazgatónő meghökkent, a fiúra bámult. Ekkor értettem meg, hogy ez a kérdés miért nem jutott eszébe senkinek: a fiú nem volt cigány.

- Na, szép dolog, mondhatom! – csóválta a fejét az igazgatónő.

A rendőrök várakozó álláspontra helyezkedtek, hogy mit mond az ügyeletes tiszt, bevigyék-e a fiút az őrszobára, és az igazgatónővel a lehetséges jogi eljárásokat boncolgatták. Én közben az iskolájáról faggattam a fiút.

- Végig ide jártál?

- Nem, a Somogyiba. Diszlexiás voltam, azért hoztak át ide harmadikban. Aztán felsőben visszakerültem a Somogyiba, de hetedikben megvágtak, a diszlexia miatt nem bírtam az angolt, és a nyolcadikat már itt végeztem.

Azért ennyire folyékonyan nem beszélt; úgy kellett harapófogóval kihúzni belőle minden egyes szót.

- Nagy volt a különbség a két iskola között?

- Hú, nagyon! Amikor visszajöttem, azt gondoltam: de le vannak ezek maradva! Nem is kellett tanulnom, és ösztöndíjasként végeztem.

- Melyik iskolát szeretted jobban?

Kényszeredetten nevetett.

- Mindegyikben volt valami jó. A Somogyiban sokat kellett tanulni, de jobb volt a társaság. Itt alig kellett tanulni, de hát…

Nem fejezte be a mondatot, bár kikövetkeztethető volt.

- Rajtad kívül volt még nem cigány?

- Huszonhét-huszonnyolc volt az osztálylétszám. Abból ketten, nem: hárman voltunk nem romák. Ja, nem: négyen-öten, ha a lányokat is beleszámítjuk. Sokszor megvertek. Én innen leginkább arra emlékszem, hogy a szünetekben állok a folyosón a tanári mellett. Hogy meg ne verjenek. És az volt a legborzasztóbb, hogy nem lehetett bemenni a vécébe. Lefoglalták. A srácok ott cigiztek. Alkoholoztak. Sokszor füveztek is. Oda csak úgy lehetett bemenni, ha az ember cigizik meg iszik. Én meg nem cigiztem, nem ittam. Füvezni se füveztem. Ha bemegyek, megvernek. Ha az osztályban maradok, akkor is megvernek. Na és a lyukasórák! Hát az volt a legszörnyűbb.

- És a tanárok?

- A tanárok aranyosak voltak. De nem bírtak a rossz gyerekekkel. Volt olyan időszak, amikor szinte kétnaponta váltottuk az osztályfőnököket.

- Az ablakotokból naponta láthatod a régi tanáraidat. Volt, akire haragudtál?

- Nem, nekem nem volt bajom egyikkel sem. Még sokan megvannak a régiek közül, a nyelvtantanár, a föci-biosz, Pali bácsi, a gyermekvédelmis, aztán a rajztanár… Ezeket kedveltem. A rajztanár fia az osztálytársam volt, együtt szoktunk állni a folyosón a szünetekben a tanári mellett, beszélgettünk. Ő is magyar volt.

- Az igazgatónőt ismerted?

- Igen, hogyne. Jó fej csaj volt. Csak hát előnyben tartotta a cigány gyerekeket. Mert ő is cigány volt. Azért váltották le, mert sikkasztott. Meg pofozta a gyerekeket. Engem is sokszor megpofozott. De máskülönben olyan… engedékeny volt. Az ő ideje alatt volt büfé, pedig nem volt rá engedély. Az angoltanár papírok nélkül taníthatott. Szerintem jó fej csaj volt.

- Ezek szerint nem bosszúból lövöldöztél.

- Á, nem. Számítógépezek. Most arra vagyok rákattanva. Van egy szuper számítógépem. Csak amíg tölt, unatkozok. Épp letöltöttem. Gondoltam, addig pisztolyozok.

A rendőrök közben rádión megkapták a parancsot, hogy nem kell bevinni a fiút. A kommandó még egy rövid fejmosást tartott, azután elvonult. Én ott maradtam beszélgetni a fiúval. Megtudtam, hogy az apja korán meghalt, ő kétéves se volt, kisebb testvérei más kapcsolatokból vannak, az anyja takarításból és más kisegítő munkákból tartja fenn a családot. Ha jól értem, le van százalékolva, mint szinte minden második ember itt a Magdolna negyedben. Amióta az eszét tudja, itt laknak a Mátyás téren. Kispestről költöztek ide.

- Szeretsz itt lakni?

- Igen. Jól elvagyok itt. Ha látom a régi iskolatársakat, osztálytársakat, nagy ívben elkerülöm őket. Egyesével nem is veszélyesek. Hol az egyikkel, hol a másikkal szoktam jókat dumálni is. Az iskolában számítógépezni. De ha összeverődnek, akkor rájuk se lehet ismerni.

A gangon álltunk. Áthajoltam a vaskorláton, lenéztem az udvarra. Ebben a házban évek óta rendszeresen megfordultam. Hol a végrehajtókkal, hol a rendőrökkel, hol csak úgy, magamban. A Magdolna negyedben nincs még egy ilyen mélységes mély, keskeny, hideglelős udvar. Hat szint mély jégverem. Viszont mintha ez a fagyosság egyben tartaná, falai nem omlanak, ajtajai nem rohadnak, mint oly sok házban itt a Magdolna negyedben. A gangja csak egy kicsit van megroggyanva: ha végigmegy rajta az ember, nem fogja el a halálfélelem.

- És a ház? – kérdeztem.

- Ez jó hely, szeretek itt lakni. Csak kevés a gyerek. Aki volt, annak meg nem engedték, hogy az udvaron játsszon. Nekem se.

- Miért? Fociztatok volna?

- Nem. Van egy másik mániám a számítógép mellett. Gyűjtöm a távirányításos autókat. Jó lett volna innen a gangról vezetgetni.

Néztük az odalent elnyúló, napot sose látó nadrágszíjudvart, és halványan éreztem, hogy valami nem stimmel. Túl csendes, túl steril volt minden. És akkor rájöttem.

- Ez a ház mindig tele volt galambbal. Hova lettek?

A fiú idegesen elnevette magát. Apró fogai sárgák voltak, mint az erős dohányosoké, pedig nem dohányzott, legalábbis a saját bevallása szerint.

- Hadat üzent nekik a ház. Fél éve bevakolták a járataikat. Most nem tudják bevenni magukat a padlásra meg a romos helyiségekbe.

Valóban, szürkésfehér, kerek foltok látszottak szemben a falon és az eresz alatt, mintha a ház csak most szánta volna magát rá, hogy eltüntessen elérhetetlen régi belövésnyomokat. Megpördültem, mert eszembe jutottak a lakásajtók fölötti voluták: ennek a háznak az is a jellegzetességei közé tartozott, hogy mosószeres flakonokat, kartondobozokat, kannás borok műanyag demizsonjait feszegették be a stukkódísz és a gangplafon közé, hogy ne ülhessenek be a galambok. A csigadíszes gipszvoluták most üresen szürkélltek az ajtófélfák fölött, a díszes posztamensekre kihelyezett bizarr hulladéktárgyak mind az ötvenről eltűntek.

- És innen? – mutattam fel. – Innen hogyan sikerült kilakoltatni őket?

- Szögeket tettek be – kacarászott a fiú. – Kár, mert régebben a galambokra lövöldöztem.

- Ezzel a pisztollyal?

- Nem. Nyílpuskával. Csináltam magamnak nyílpuskát. Csak most már nincsenek galambok.

Hirtelen azt gondoltam: előbb-utóbb mégiscsak rend lesz itt a Józsefvárosban. Az Erdélyi utcából igenis sétálóutca lesz, újratelepített fasorral, díszburkolattal, "21 darab esztétikus kandeláberrel”, ahogy a szociális rehabilitációs program ígéri.

Kétfejű gyerekek iskolája

Bizonyos szám alatt – ez jelenleg húsz fő – nem lehet osztályt indítani. Van azonban egy kiskapu. A problémás gyerekek, az úgynevezett "sajátos nevelési igényűek” kettőnek számítanak az osztálylétszámban, esetenként fejkvóta tekintetében is, ezért hívják őket „kétfejűeknek”. És ez nem csak pénzkérdés. Az "SNI”-sek mentőangyalai az olyan iskoláknak, amelyek fölött jó ideje ott függ a megszüntetés Damoklész-kardja.

- A roma közösségben van egy határ, ami tizenöt főben húzható meg – érvel az igazgatónő, Süveges Éva. – Fölötte gondok vannak. Egy ilyen iskolában, mint a miénk, nem várhatók el a húsz-harmincas osztálylétszámok.

Az Erdélyi utcai Iskolában az osztálylétszámok a következőképpen alakultak:

I. 11 fő, II. 11 fő, III. 14 fő, IV. 16 fő, V. 20 fő, VI. 19 fő, VII. 18 fő, VIII. 16 fő

- Csalóka dolog pusztán a számokat nézni – folytatja az igazgatónő. – Egyrészt folyamatosan változnak annak függvényében, hogy épp hány illegális beköltöző jön a kerületbe. Tél közeledtével ez a szám megnő. Az önkormányzatnak mindig elmondom, hogy ne szeptemberben nézegessék a létszámot, hanem novemberben! Van egy Heves megyei falu, Tarnabod, az ottani általánost én már csak úgy hívom, hogy a partneriskolánk, annyian jönnek fel onnan ide Pestre, és hol máshol kötnének ki, ha nem itt a Józsefvárosban, a Magdolna negyedben!

A tarnabodiak közül három családot ismerek: kettőt a Kisfuvaros utcában, egyet pedig itt az Erdélyiben. Ez utóbbiak laknak itt legrégebben, most már lassan három éve. (Ez persze nem akadályozza meg a Kisfuvarosiakat abban, hogy maguknak követeljék az elsőséget.) A földszintes ház két üzlethelyisége közül beköltöztek a nagyobbikba, és azóta sikerrel tartják magukat az önkormányzat, vagyonkezelő, ÁNTSZ meg-megújuló támadásaival szemben. Bejárati ajtó nincs, csak az üres tok, nehogy egyszer ne tudjanak hazajönni. Szerencséjükre ez egy rettentően hosszú helyiség, a hideg és a huzat elhal addigra, mire a lomtalanításból berendezett, teljesen elsötétített lakásféléjükhöz elér. Az innenső végében csak a nagy fekete férfibiciklit tartják, amellyel a lomtalanítási napokon járőrözik a családfő. Három gyerekük van, a legnagyobbal először a 2006. szeptemberi "egészségnapon” találkoztam a Mátyás téren, amikor is az iskola a huszonkét fős énekkarral és a rokisokkal képviseltette magát. Derekasan kitettek magukért, de hiába igyekeztek a legforróbb pillanatban fölhívni, maguk mellé csábítani a színpad előtt ácsorgó iskolatársaikat. Azok csak fanyalogtak, és végig ilyeneket mondtak:

- Már megint mi égünk!

- Én most rögtön kiiratkozok!

Ez a nagylány is a fanyalgók közé tartozott, és elsősorban a csúnya szájával vétette észre magát. Amikor pár hónap múlva náluk jártam, és meghallottam a kiáltást, egyből tudtam, hogy csakis ő lehet az.

- Szopd le anyádat!

Az udvarban lakó egyik cigány kisgyereknek vetette oda. Széles indiánarcú édesanyja elszörnyedt, de talán csak azért, mert ott álltam mellette.

- Bettina! Hogy beszélsz?! – Rámeredt, és hirtelen még szigorúbb lett. – Szeded le azonnal!

- Mit?

- A festéket!

Bettina alacsony, kicsit madárfejű tinédzser; kisminkelt, parányi arcában ülő nagy barna szeme megtelt daccal. Megvonta a vállát, a kapualj felé indult.

- Dehogy szedem!

Az asszony zavarba jött.

- Elrontja őket az iskola – mormolta bocsánatkérőn.

Konyha a lépcsőházban

Az igazgatónőhöz nehéz hozzáférni. Folyton értekezletet tart, órái vannak, délután matekot korrepetál, aztán meg földrajzot.

- De hát ön végül is milyen szakos? – kérdezem tamáskodva, mert nekem eddig csak a testnevelőségéről volt tudomásom.

- Erőszakos! – nevet rám, és megragadja a csuklóm, jelezve, hogy ez csak vicc volt.

De én komolyan veszem. Azt tapasztalom, kemény kézzel igyekszik vezetni az iskolát, és megtalálja a hangot a diákjaival. Ugyanolyan stílusban veszekszik velük, ugyanolyan nagy hangon kiabál át az utca túloldalán elsétáló cigány fiúknak, ahogy az ő köreikben szokás, és nem veszi a lelkére, ha beintenek neki.

Az iskola új igazgatója az egyik legsúlyosabb kihívásnak az igazolatlan hiányzásokat találta.

- Megengedhetetlen, hogy valaki iskola helyett kint csellengjen a városban! Mi van, ha elüti az autó?

Ez csak költői kérdésnek tűnt, de gyanítottam, hogy ugyanezt nekiszegezte a konfliktuskerülő tanároknak is, akik félve a könnyen berohanó szülők haragjától meg egyéb kényelmi okokból nem regisztrálták a hiányzásokat, vagy ha mégis, elfogadtak hozzá ilyen-olyan igazolásokat.

A hiányzások visszaszorítására az iskola néhány hónapja felvett egy fiatal roma szociális munkást, Báder Gizellát. A hiányzási statisztikákat böngészve mintegy mellékesen ízelítőt kaphattam az általános iskolai tagozatra járó százhuszon-valahány diák problémahalmazából.

- Márk, 42 óra. Sokszor elalszik, mert tévét néz. De nincs nagy baj vele: ha felébred, bejön… Márió, 57 óra. Ezek nagy része úszás. Oláhcigány családból származik, nagyon távolságtartók, nem hajlandó levetkőzni a többiek előtt. Hiába ül a medence partján, nem vesz részt az órán, igazolatlant kap… Krisztián, 102, védelembe véve… Márk, 160, renitens hiányzó… Kristóf, 37. A család végre talált magának egy udvari műhelyhelyiséget, de nem közreműködők, nekünk kellett leleveleznünk a vidéki jegyzővel, hogy az ebédje rendezve legyen… Zsanett, 156 óra. Védelem alá helyezve. Húsz négyzetméteren laknak a Diószeghyben, igen nagy szegénységben… Henrietta, 32 óra. Átmeneti otthonban a család, öt-hat gyerek, alkoholista apa elszedi a pénzt… Attila, 158 óra. Kimentünk hozzá a Magdolnába, a törött ablaküvegen át lehetett beszélni vele, azt se lehetett tudni, hány gyerek van, be voltak zárva a lakásba. A gyerekjóléti majd kitalálja, mi legyen vele… Tibor, 61 óra. Na, ez egy nagy verekedős… Károly, 182 óra. Védelembe véve, gyermekotthonban elhelyezve. De hát reggel elindul, aztán vagy bejön, vagy nem… Gábor, 14. Ők Vilmányból jöttek, sokáig nem találták a helyüket, de most már találtak illegális lakhelyet, megszűntek a gondok… Dzsenifer, átmeneti otthonban lakik, itt az anya az alkoholista, de hiányzása nincs… Anikó, nincs hiányzása, az anyukája meghalt… Violetta, ő teherbe esett, átment magántanulónak… Róbert, 19. Vele az a gond, hogy siket az anyuka, hiába kopog neki, ha délután hazamegy. A nagynénjét szokta felhívni mobiltelefonon, akkor az átmegy, beengedi… Alexandra, 15. Nevelőszülőknél lakik… Ahmed, 99. Roma anyuka, arab apuka, válási procedúra folyamatban… Katalin, 185. Renitens hiányzó, szülői felelőtlenség… Tamás, 25. Árva, a nagytestvér a gyám, ő tartja el a családot… Ilona, 232. Decemberben az anyuka meghalt szén-monoxid-mérgezésben. A nagypapa magára vállalta a nevelését, de nagyon problémás a gyerek, és visszamondta. Most épp újra úgy néz ki, mégiscsak vállalja… Krisztián. Ja, ő átment a Práterbe… Csaba, 20 óra. Az Anikó testvére, meghalt az anyukájuk… Mária, 35. Meghalt az apa egy rokona, részt kellett vennie egyhetes virrasztáson, onnan a hiányzás… Tamás, 10. Védelembe véve. Apa külön él, anya éjjel dolgozik, nagyszülők gondoskodnak a gyerekekről… Barna, 5. Ő nem roma. Sportoló, az MTK-ban focizik… József, 6. Sok testvére van, az anyja alkoholista… Róbert, 87 óra. Nem roma. Az anyjának két lábát levágták, pártfogás alatt áll. Ővele nincs gond, csak valahogy vonzza a bajt… Krisztián, 6. Ő nem kerületi, nem roma. Vízilabdázó… György, magatartásbeli problémák, estire át… Klaudia, 79. Sokat beteg, de nem megy orvoshoz, és nem hoz igazolást… Krisztián, 55. Jó képességű gyerek, az anyja egyedül neveli… Nikolett, 37. Nagymama neveli, anyja sokat dolgozik, apa nincs… Sándor, 20. Ő roma sportoló, focizik…

De igazán nem is a hiányzási adatokat figyeltem, hanem a lakcímeket. Kevés kivétellel mindannyian a Magdolna negyedben laktak, és szinte kivétel nélkül a legproblémásabb, legromosabb bérkaszárnyákban. Bő egy-egy osztálynyi gyereket adott a Dankó utca, a Lujza utca, a Magdolna utca. És fél-fél osztálynyival képviselte magát a többi nehéz sorsú ház.

Ezekben a házakban a legeslegszegényebbek laknak, akik nem engedhetnek meg maguknak semmi luxust, nem telik rá, hogy megállítsák a romlást, a tulajdonosnak, az önkormányzatnak pedig nem telik rá, hogy ennyi embernek lakást biztosítson, elhelyezze őket valahová, és lebontsa a több mint százéves, rogyadozó épületet, ha már felújítani nem tudja. Mert ezek a házak mind kicsi telken épült túl nagy házak, tele apró, szoba-konyhás lakással (vécé a gang végén, tisztálkodási lehetőség a konyhai falikútnál). Ezekbe a komfort nélküli, húsz-harminc négyzetméteres lakásokba rendszerint két-három család van bejelentve, és nemegyszer tényleg ott is laknak. "Sok szegény ember kis helyen is elfér”, mondta egy gyári targoncás, nem cigány férfi a Magdolna utca felső végében, aki esténként a gyerekágyak közt a földön alszik. Az itt élők bajára nincs orvosság, vagyis hát túl sokba kerülne, mert az olyan tizenkét kukás házak helyébe, mint a Magdolna 12. vagy a Dankó 16. (háromemeletes keskeny házak nadrágszíjparcellán, közel hetven lakással) nem rentábilis modern bérházat felhúzni.

Ebben a kerületben, a 2004-ben Magdolna negyeddé kinevezett területen összesűrűsödött a nyomor. Tizenhárom málladozó háztömb, az a kivételes hely Budapesten, ahol délben több helyen osztanak ingyenebédet a rászorulóknak, mint ahány helyen pénzért ebédelni lehet. A legszegényebbek jellegzetes rejtőzködési reflexből lesötétítik az ablakaikat. Pokrócot szegeznek fel, ócska ruhákkal az ablak közét betömik. A család az egyetlen elsötétített szobában éli az életét, mintha örökös légiriadóban volna. A szülőknek rendszerint nincs munkájuk, nem mennek sehová, egyedül a gyereknek kell mennie iskolába. Akárhány ilyen lakásba látogathattam el, mindig ugyanaz a kép fogadott. Megy a tévé, esetleg valami tompított világítás, és a kezdetleges fekhelyeken reggel, délben, este félálomban szendereg a család. Az idő összefolyik.

Az Erdélyi utcai általános iskolások fele-háromnegyede ebből a környezetből indul iskolába, és ebbe a környezetbe megy haza. Játszani a lépcsőházban játszanak. Példa rá a Nagyfuvaros utca egyik lepusztult bérházának első emeleti ütött-kopott-vésett lépcsőfordulója, ahol cigány kisgyerekek pár vonással olyan konyhát álmodtak maguknak a falra, amilyen odahaza biztosan nincs. Az elvásott ablakdeszka az asztal, tőle balra italautomata kontúrja van felskiccelve a falra: Kola, "Fanta”, "Limo”, "Tea”, egy másik automatában "Sék vanilia”, "Sék eper”, "Tejszín”, "Csoki forró”, alattuk szép rendben poharak, a kettő között kávéfőző ("KÁVÉ”, csupa nagybetűvel), alatta füles bögre. Aztán van itt még konyhaszekrény ábrája, a polcokon feliratos dobozok: tej, kávé, cukor, tea, rizs, liszt, completa, kakaó, vanilia. Az "asztal” mellett négygombos tűzhely, rajta két nagy füles bögre. A túloldalon polcon váza, benne két szál virág, aztán egy grillsütő, benne kövér grillcsirke sül.

A vonalak olyan könnyedek, olyan kifejezőek, hogy kezdem megérteni, hogy juthatott a Magdolna negyed szociális rehabilitációs program megálmodóinak eszébe, hogy az Erdélyi utcai Általános Iskolából művészeti iskola legyen.

De ez az elgondolás már a múlté. Az iskola tavalytól a rendvédelemre szakosodott. Ősszel pedig felveszi a Lakatos Menyhért nevet. Szóba jött még József Attila neve is, mert amikor József Attila 1918-ban magántanuló lett, a vizsgáit itt tette le.

- Csakhogy József Attiláról már számtalan iskolát elneveztek. Lakatos Menyhért viszont mi leszünk egyedül – mondja az igazgatónő.