Úthenger Olvasónapló

Nagyítóval a remény nyomában

A józsefvárosi Magdolna-negyed felfedezése

Tábori Zoltán: Magdolna negyed

Magyarország felfedezése sorozat
Osiris Kiadó, 2009.

Évek óta járom a Magdolna-negyed utcáit, és mivel különböző programokat is szervezek, egy ideje próbálom nyomon követni „mi történik a Magdolna-negyedben”. Történni szokott, hogy időről időre szociológusok vagy antropológusok, vagy más hasonlóforma kutatók jelennek meg a területen, hogy az itt élőket (akik már hozzászoktak a tudósok látogatásaihoz és stratégiákat is kidolgoztak az ilyen találkozásokra) kutassák, vizsgálják, összeírják, leírják, bevonják. Ebből következően, amikor először hallottam Tábori Zoltán könyvéről, úgy gondoltam, az is csak egy lesz a szűk szakmai közösségnek, illetve a döntéshozóknak írt tanulmányok sorában. Szerencsére ebből a szempontból pozitív csalódás ért.

A Magdolna negyed könyv az 1970-es évek óta megjelenő és a magyar társadalomtudomány számára egyedi értéket képviselő Magyarország felfedezése sorozat részeként született meg, az azonos nevű alapítvány támogatásával. A többi kiadványához hasonlóan ez is szociográfia, amely műfaj sajátos követelménye, hogy a kutatói felkészültség mellett írói tehetséggel is rendelkezzen szerzője. Tábori ezen követelményeknek megfelelve izgalmas, olvasmányos, nyelvi játékokkal tűzdelt szöveget alkotott. Kár, hogy a lektor a könyv közepétől elfáradt vagy sürgette az idő, és pár elütésen vagy helyesírási hibán átugrott.

A szöveg olyan, mint egy írott dokumentumfilm, amely Tábori sétáinak emlékét örökíti meg a városnegyeden keresztül. A vizuális anyagokkal szemben ennek a formának az az előnye, hogy több teret ad a szerző értelmező vagy kritikai gondolatainak, az idő összesűrűsödik a szövegben, és ezzel a begyűjtött ismeretanyag is. A hátránya, hogy az ismeretanyag szűrt, és az olvasó számára (a nézővel szemben) kevés terepet ad az egyéni értelmezésre. Mint ahogy azt a vizuális szociológia és antropológia szerelmesei vallják, azt a tudást, amit egy kép magában rejt, a lineáris szöveg sosem tudja teljesen visszaadni, hiszen az más minőséget és más ismeretszerzési eljárást követel meg. Mivel én is ezt vallom, hiányoltam a képeket. Feloldhatta volna talán ezt a hiányérzetemet, ha a könyv fotókat is tartalmaz, esetleg annak a Tina Carrnak és Annemarie Schönének a felvételeit, akiknek egyik alkotása visszafogottan a címlapot díszíti.

Szép női név

A könyv a Magdolna-negyedről szól, amelyiknek nevét nem véletlenül írom a szerzőtől eltérő módon. Ahogy az a bevezetőből kiderül, ez egy nem történelmi negyed nem történelmileg rögzült elnevezése. Józsefváros Integrált Városfejlesztési Stratégiájának megalkotása nyomán született, amelyben a várostervezők és döntéshozók a kerület 11 részre, különálló negyedekre való felosztásáról döntöttek. A negyedek között csak kettő rendelkezett történelmileg kialakult határokkal és névvel: a Palota negyed és a Tisztviselő telep. A többi valamilyen jellegzetességéről (Józsefváros központ vagy Csarnok negyed) kapta a nevét, mások egy térről vagy utcáról. Magdolna is egy utca neve, és ahogy azt a könyvben idézett Molnár György szocialista politikus szavaiból megtudjuk, a névválasztáskor az esztétikai szempontok győztek: szép női név, amelyik (mondjuk a Mátyás férfinévvel ellentétben) nem emlékeztet a környék rossz hírére és emlékeire. Amióta a területtel foglalkozom, láttam már negyed nevét külön, egyben és kötőjellel írva is, egyszer megkérdeztem a Rév8 Zrt. egyik munkatársától, és ő a kötőjeles verziót javasolta. Én ezt használom, a variációk pedig tükrözzék ennek a városrésznek az identitáskeresését.

Az identitást nem boltban árulják, idő kell a kialakulásához. Pláne ha az egy már létezőt hivatott felváltani. Mert ha az itt lakókat kérdezzük, hogy ők hol laknak, mondhatják az utcájuk nevét, vagy hogy a Nyolcban (Nyócban) de kis esélye van annak, hogy a Magdolna-negyedet említik. Pedig lehetne ismert erről is e terület, lehetne itt bármilyen üzletet nyitni, hiszen az egykor pezsgő kereskedőkörnyék még mindig több üres bolttal rendelkezik, mint működővel. Jó néhány persze nem áll üresen, az üzlethelyiségek egy része, mint ahogy Tábori könyvének visszatérő szereplői, a lakásfoglalók is elmesélik, sokszor teljes családoknak adnak új és a lakásoknál akár kényelmesebb lakhelyet.

A könyv a területen zajló Magdolna Negyed Szociális Városrehabilitáció Program (röviden Magdolna Program) indulásakor kezdődik, és ugyanolyan hitelesen írja le az első hónapok csodaváró lelkesedését, mint sokak hitetlenségét és az első évek csalódásait. Sajnos a könyv végefele ez a csalódottság a hangsúlyosabb, a szöveg egyre lehangolóbb és az olvasó is elveszíti a reményt. Én úgy döntöttem, nem hagyom magam, akár nagyítóval is, keresem a reményt. Ellenkező esetben már most megrendelhetnék több tucat teherautót az itt lakók és dolgozók számára, és „evakuálhatnám” magunkat, ahogy Gordon Agáta az Irodalmi Centrifuga (ICA) internetes folyóirat Magdolna-negyed sorozatának írónője is tette (bár nem hinném, hogy Tábori miatt).

Élettörténetek

A fejezetek földrajzi alapon rendeződnek.

A Magdolna-negyedet a Fiumei út (Dobozi utca), Baross utca, Koszorú utca, Nagyfuvaros utca és a Népszínház utca határolja. Ezekről az utcákról Tábori nem ír, ő a keresztutcákat pásztázza, sorra végigjárja és pár kivétellel bemutatja a házakat a Mátyás téren, a Dobozi, Magdolna, Dankó, Erdélyi és Kisfuvaros utcában, zárófejezetében pedig említi a Szigetvári, a Karácsony Sándor utca és a Lujza utca egy-egy házát. A házakról meglehetősen részletes leírást ad, építészeti, művészettörténeti részletekkel, rögtönzött állapotfelmérésekkel.

Sok vegyes tulajdonú ház van a környéken. Talán az különbözteti meg egymástól leginkább az önkormányzati ingatlanok és a társasházakat, hogy míg az előbbiek még reménykedhetnek abban, hogy a tulajdonos felújítja a házakat, az utóbbiak esetében a lakók a tulajdonosok, így ha ők nem találnak forrást, akkor legfeljebb imádkozhatnak, hogy az ő életükben még ne dőljön rájuk a ház. Talán itt látszik a legjobban a rendszerváltás egyik legnagyobb tévedése, az ingatlanok nagyarányú privatizálása. Szerencsére (persze ezzel nem mindenki ért egyet) Józsefvárosban kisebb arányú volt az eladás.

A Magdolna negyed könyv rengeteg olyan helytörténeti ismeretet tartalmaz, ami számomra is újdonságot jelentett. Sokáig hittem, hogy azért vizesedik több itt álló ház, mert a kerület ezen része mocsaras talajra épült. Most kiderült, a Homok utca neve bizonyítja, hogy valójában milyen talaj volt itt a beépítések előtt.

Még izgalmasabbak, de gyakran elszomorítóak a lejegyzett élettörténetek. Leszázalékolt szakmunkásoké, elvált vagy megözvegyült egyedülálló embereké, vidékről felköltözött szerencsepróbálóké. Az interjúalanyok 90 százaléka osztozik azon vágyban, hogy ha tehetné, elköltözne innen (az identitásváltás első feltétele, hogy ez csökkenjen). Ezek az „életregények” sokfélék. Az elbeszélésekből, Tábori helyzetértékeléseiből a negyed összes fontos problémája a felszínre kerül: szegénység, éhezés, munkanélküliség, hajléktalanság, alkohol- vagy drog- illetve más függőségek és mentális problémák, a majdnem nyilvános kábítószer-kereskedelem, agresszió, leszázalékoltság és betegségek, lakásfoglalás, kirekesztés, diszkrimináció, előítéletek, a lakók közötti látható és felszín alatti gyűlölködések, a családon belüli erőszak, tizenévesek bandásodása, iskolázatlanság, prostitúció, bűnözés, romló lakásállomány és kapualjak elhanyagoltsága, illetve a szemét.

Feltehetőleg a szöveg olvasmányosságát megőrzendő keveset tudunk meg magáról a kutatásról, annak előzményeiről. Néha felemlegeti Tábori egy korábbi munkáját, amikor egy végrehajtóval járta végig a környéket a kilencvenes években. A házakba betérve többé-kevésbé azok lakóit is megismerhetjük, az viszont nem mindig derül ki, hogy elejtett beszélgetésekből vagy interjúkból származnak-e ezek az információk. A kutatás módszertanára is csak a szövegből következtethetünk.

Az elejtett mondatoknak és kutyafuttában született beszélgetéseknek megvannak a maguk sajátosságai. Nem tárják fel a problémákat, emberi történeteket teljes mélységükben, sok összefüggés láthatatlan marad. Persze nem kell, hogy feltétlenül mindenkit érdekeljenek az összefüggések, talán egy helyzetképen elég, ha csak az látszik, ami a felszínen van. Az a lakó, akinek tíz éve a legnagyobb gondja, hogy a hajléktalanok az ablaka alatt vizelnek, vagy nem tud hol lakni, miből enni adni a gyerekeinek, vagy éppen a szomszédai kábítószereznek, ha lehetősége adódik és bátorságot érez, minden betérőnek, hivatalos személynek látszó embernek elmondja panaszát, mert hátha végre majd az tud valamit tenni a változás érdekében. A megfigyelőnek jó füllel, tapasztalattal és persze helyismerettel kell rendelkeznie ahhoz, hogy felfedezze a már rögzült narratívákat és meghallja, ha a beszélő olyasmit mond, amit ritkán tár fel idegenek előtt. A beszélgetések, interjúzás mellett, úgy tűnik, Tábori néha egy-egy intézménybe is elszegődik megfigyelőnek, így vendége a rendőröknek és az ÁNTSZ-nek, és néhány helyi bolttal is megpróbálkozik, amelyek alkalmazottai vagy tulajdonosai nem mindig nyitottak a jelenlétére. Persze a házakban sem fogadják osztatlan lelkesedéssel, sokan óvatosak az érdeklődő idegenekkel, de legalább ugyanennyien, ha nem többen vannak azok, akik egy határig szívesen mesélnek az életükről.

Vannak változások

Megismerhetjük a környék néhány jellegzetes figuráját (az antikvárius, a mindent tudó gondnokok, vagy a beszélgetésre éhes néni az Erdélyi utcából), és olyanokat is, akiket nem feltétlenül lehet felismerni, de a környékre jellemző típusok példái. Számomra néha gondot okoz, hogy a keresztneveken keresztül be tudok azonosítani néhány embert, akikkel rendszeresen találkozom, zavarban vagyok a gondolattól, hogy talán olyat tudtam meg a könyvből, amit nekem nem meséltek volna el, bár ha egy filmet néznék, a beazonosítás még egyszerűbb lenne.

A könyv egyik legfurcsább, érdekes, de egyben kicsit groteszk története a farsangi buli, amit a Mátyás klubban a helyi alkoholfüggő nyugdíjas csoport szervez, akiket a gondozójuk óvodai csoporthoz hasonlít. A jelmezek közt van Michael Jackson, kertész, nőimitátor, Túró Rudi. A csapattal együtt bulizik Csécsei Béla polgármester, aki maga is beöltözik szudáni táncosnak, de csak rövid időre marad. Elesettség érzése, szeretet és egymásrautaltság érezhető a csoportban.

A könyv egyik hiányossága talán az, hogy az ilyen társadalmi kapcsolatokba kevés belátást ad, ezáltal erősítve annak képét, hogy a közösségiség jelei nem találhatóak meg a területen. Szerencsére ez nem teljesen van így, és a Mátyás klubon kívül több szervezet és jópár önszerveződő közösség is létezik. Egy-egy bolt, klubok és kocsmák törzsvendégei, idős zenészek, kisgyerekes anyukák, fiatal értelmiségiek. Született blog kifejezetten a negyedről, bár nincs a Rév8 Zrt. itteni fejlesztési stratégiáját, valamint városrehabilitációs programját is bemutató, működő Magdolna-negyedes honlap. És egyre több olyan ember van, aki vállalja, hogy itt lakik, sőt próbál tenni is a változásokért. Ebből következik a könyv másik nagy hiányossága. Minden hiba, kritika és a rendszeres viták ellenére igenis elindultak pozitív változások a környéken. A prostitúció nem jellemzi már régóta, legalábbis nyilvánosan nem. A Mátyás téren sok anyuka tölt el órákat kisgyerekeivel, közben cseverésznek, szóba elegyednek idegenekkel, nyári estéken pedig az idősebbek is kiülnek, mint a régi időkben. Persze most is vannak viták.

A városrehabilitáció ikonikus negyedének felújításába először bekerült négy ház munkálatai nem fejeződtek még be, de lakóik jobb körülmények között élnek, mint korábban, és saját egyesületet alkottak érdekeik védelmére. A most zajló közösségszervezési folyamatban, melyet a Nap Klub Alapítvány koordinál, éles vitákat is generál kéthetente a 2008 óta működő Mátyás téri Kesztyűgyár Közösségi Házban, vagy az annak néha civil alternatívájaként szolgáló Roma Parlamentben. Ugyanakkor tisztán látszik, az igazi megújulás csak akkor lehetséges, ha az emberek életkörülményei is javulhatnak, ha lenne munkájuk, biztosabb alapjuk a megélhetéshez. A cigányok és magyarok között feszülő ellentétek feloldása sem tűnik ezen a területen teljesen reménytelennek, van pár jó példája, bár az országos gyűlöletkeltés és a nincstelenség okozta feszültségek a helyiek érzéseit is meghatározzák.

Remélem, egyszer még születik olyan Magdolna-negyed könyv, ami már azt a kerületrészt mutatja be, ahova érdemes szinte bárkinek beköltözni, nem csak a kalandvágyóknak.

Bálint Mónika

A szerző szociológus, VIII. kerületi civil aktivista, a Zöld Fiatalok Egyesület és a Magdi – független területi havilap szerkesztőségének tagja

Fotók: Váraljai Szandra

Fotó: Virág Tamás

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés