Homleszvébé

– Szép volt, Józsi!

A kapuban ötvenes férfi sztreccsnadrágban, kerek pocakkal, nagy kesztyűkkel. Margitszigeti pálya, szombat délelőtt tíz. Kovács József kapujára Rivaldo-, Adriano-, Gera-mezes srácok küldik a bőrt, a homleszválogatott reménybeli tagjai, a padokon a barátnők szorítanak.

József bozontos szakálla fölött pajkos mosolyú szemek.

– Volt egy csúnya kötényem is – mondja megbánóan, de azért a hajléktalanválogatottnak ő a tiszteletbeli kapusa, immár bő két éve. Azelőtt, úgy harminc esztendővel korábban még revütáncosként járta be fél Európát. – Nagyanyám, anyám is versenyszerűen táncolt, a ritmusérzék családi adottság. Latin-amerikai táncokból vizsgáztam, és jöttek egyre-másra a fellépések.

Aztán meg egy nő. Aki azt mondta, döntsön: az utazgatás vagy ő. Józsi döntött. Hogy a színpadtól miképp vezetett az út a hajléktalanszállókra, mosollyal vonja homályba. Annyi derül ki: van OKJ-s könnyűgép-kezelői vizsgája, elboldogul a kertészetekben. Most fizetős szálláson lakik, rendszeres szociális segélyt kap.

– 2009 decemberében a Dankó utca vendégszeretetét élveztem, amikor láttam egy plakátot a válogatottról. A játék szóba sem jöhetett, a lábamon három fekély volt, és mélyvénás trombózist kaptam. De az edzéseket mindig végignéztem. Most már játszhatok is.


– Új a cipőm, átütött rajta a vér.
– Izomgyulladásom van, itt az igazolás.
– Indul a villamosom.

Megy a poénkodás edzés előtt. Kocogás, közepes tempójú futás, sprint. Fekvőtámasz, felülés, hát-izom. Négy sorozat. Hegedűs Nóra kemény. Végzett edző, volt NB I-es focista, 2009-ben Milánóban még a hajléktalanválogatottba is beugrott, amikor két nappal az indulás előtt valaki kiesett, ő meg nemcsak focizni tudott, de útlevele is volt. A srácokkal jól kijön.

– Fegyelmezni muszáj. A helyzetük miatt sok a fiúkban a feszültség. Itt elsősorban nem az számít, hogy ki mennyire tud focizni, hanem az: rendszeresen jár-e edzésre, milyen a magatartása, bírja-e a stresszt. Ha valaki kiakad egy meccsen, szétrombolhatja az egész játékot, és a csapatra is szégyent hoz.

A brazil mezes Balogh Gyula nagyon hajt. Ha fociban nem is ő a legjobb a csapatban – nyolc évig karatézott –, szorgalmasan jár az edzésekre. Négy hónap alatt kétszer hiányzott, akkor is igazoltan. A fekvőtámasz darabra megvan, ha nem is izomból, de rugózva. Az asszony, Aranka a szélről figyel, őrzi a vizesflakont. Hat éve élnek együtt, a foci miatt Debrecenből utaztak a fővárosba.

– Jó bulinak tűnt, meg az ember nem mindennap juthat ki Párizsba – mondja Gyula.

Harmincöt éves, a Dankó utcai szállón lakik, 28 500 forint szociális járadékot kap, ezért havonta két hétig utcát seper. Kőműves, szakmunkásképzőt végzett, három évig a szakmájában dolgozott. Aztán megfordult az esztergomi Suzukinál és a székesfehérvári IBM-nél is. Az volt a kedvence.

– Ülőmunka volt, és elképesztő tisztaság: overall, hajháló, semmilyen por nem szállhatott rá az alkatrészekre. Winchestereket szereltünk össze, három műszakban havonta 80-100 ezer is összejött, plusz étkezési utalvány. Aztán felszámolták a gyárat.

Gyula most a foci mellett az érettségire hajt, aztán jó volna egy pincér- vagy szakácstanfolyam. Szeret főzni. Aranka meg őt szereti. Rendületlenül tölti meg újra és újra a flakont, spórolja össze Gyuszinak a cipőre valót.

– Kaptak csukát, az két hónapig bírta. Nemrég vettem neki drágát, ötezerért, máris szakad.
 

Pedig az Oltalom Sportegyesület honlapján jó nevű hazai és nemzetközi vállalatok logója virít. Rákos András, a csapat menedzsere legyint, mind régi történet. Az egyik cégtől ingyenkamerát, -fényképezőgépet kaptak, a másik a pályát biztosította gratis. Anno. A 2005-ben az Oltalom Karitatív Egyesület meg a Wesley János Lelkészképző Főiskola dolgozói és veteránsportolói által létrehozott szervezet mostanában különösen híján van a támogatásoknak.

– Idén a korábbinál is kevesebb állami vagy önkormányzati pénzből finanszírozott pályázatot írtak ki. A visszautasítást pedig alig indokolják, holott nem most kezdtük a pályázatírást – mondja András, aki 2001 óta dolgozik a hajléktalanellátásban. – Alakuláskor röplabdában, tollasban, úszásban is gondolkodtunk. A terveknek csak a pénz szab határt. Bár van sakk, asztalitenisz, ökölvívó szakágunk is, csupán a focisták edzőjének tudunk fizetni. A többiek önkéntesek.

Pedig nem kellene sok. Tavaly a FIFA-tól nyertek négymillió forintot – elég is volt az éves működésre. Persze nem mindegy, hol rendezik meg az utcaifoci-fesztiválokat, s hogy Cape Townba, Brazíliába vagy Koppenhágába kell utazni a hajléktalanvébére. Egyébként a dán fővárosban szerepeltünk eddig a legjobban, negyvennyolcból tizenkettedikek lettünk 2007-ben.


Ám ebben a műfajban a 31. helyért is jár szépen csillogó díjtányér, sorakoznak is a serlegek a Dankó utcai bázison. De nem hatják meg a hazai futballgurukat. Noha a vébémeccsek profi szervezésben, FIFA-bírók segédletével zajlanak, s számos európai válogatott edz együtt a homleszekkel, adnak nekik pacsit és karszalagot, idehaza egyelőre derogál a fejeseknek a közös PR. Az MLSZ együttműködése eddig kimerült a szakadt mezek átpasszolásában és a lemondott találkozókban – mondván: nincs idő ilyen bohóckodásra. Pedig nem egy, mára világhírű focista érkezett a rivaldafénybe az utcai foci világából.

– Itthon is jó pár tehetséges srác rúgja a labdát amatőr sportklubokban, olyanok, akiknek nincs pénzük a futballakadémiákra. Nálunk évente 100-150-en fordulnak meg, sok az ügyes fiatal.
Közülük nyolcan utazhatnak a vébére, mindenki életében csak egyszer. De ezenkívül különféle bajnokságokon, utcaifoci-fesztiválon repetázhatnak.

Persze az Oltalom SE munkájának lényege nem a hazai utánpótlás megteremtése, hanem az, hogy visszaadják az utcán, szállókon élő hajléktalanok önbecsülését. A csapatban rangot jelent, ha valakivel az Oltalom szerződést köt.

– Mindenkitől mást várunk el. Van, akitől azt kérjük, hogy a szállásért, az étkezésért, a felszerelésért cserébe fejezze be a középiskolát, javítson a jegyein, tanuljon szakmát, legyen bejelentett munkaviszonya, vagy kezdjen előtakarékosságba.

Akad sikertörténet – és olyan, ami csak annak látszik. Pár éve a Dankó utca egyik idősebb lakója akart mindenképpen utazni. Járt az edzésekre, csak épp nem józanul. Kimaradt Fokváros, Koppenhága is. Melbourne-re összeszedte magát, utazhatott. A csapat sztárja lett: pár szót tudott németül, remekül színészkedett a pályán, s még a tudásán is látszott: azt csak az ital és az évek koptatták. A meccsek után tinikkel fotózkodott, tévéstáboknak adott interjút. Fontolgatta, kint marad, menedékjogot kér. Ám az ilyesmi kínos a csapatnak, rábeszélték, hazajött. Maradt a pia.

– Nemrég temettük el. De a Dankóban a halál gyakori, nem rázza meg a lakókat. Simán eszik a reggeli kiflit, mialatt valakit letakarnak a szomszéd ágyon.

A szálló udvarán falnyi festmény: „Homelles wold cup Cape Town 2006.” Így. A pálmafák és a sziklás hegyoldal előtt, a pályán a magyar csapat játszik, a bíró épp a sípot fújja, sárgát oszt. A fürdő falát borító kép alkotója szobafestő-mázoló, korábban egy pincében drogosokkal tengette napjait. Kezdetben az utazás motiválta, de jól is védett. Ma már az Oltalom Egyesület alkalmazottja, nemsokára kiállítása nyílik.

A margitszigeti edzésből már csak fél óra van hátra: a legjobb rész, a foci. A cserék a palánk mögül (a pálya a kézilabdás terepnél kisebb, palánkkal körbevett, négy méter széles, 1,30 magas kapuval) stratégiáznak. Magabiztosan, heves mozdulatokkal biztatnak. „Hátra!” „Vissza!” „Zolinak!”


De a pályán Roland a főnök. Testvéreivel, Istvánnal és Szandival, akik szintén edzenek, Debrecenből jöttek. Roland nem kezdő. Hároméves kora óta focizik, tagja volt a ’89-esek válogatottjának, megjárta velük Ausztriát, Svájcot, Olaszországot is. Játszott a Diósgyőr korosztályos csapatában, aztán Pestre jött, látni szerette volna a szüleit, addig intézetben nőtt föl. Eredetileg határrendésznek tanult, most a 4-es metró elkészült állomásainál takarít, másutt társaival térköveznek.

A pályán a legügyesebb, örök irányító. „Járasd!” „Használd a palánkot!” „Védekezz!”

De lobbanékony, rosszul tűri a stresszt.

– Ha valaki nem úgy teszi oda a labdát, hamar kiborul nálam a bili.

Gera-mez, a fülben csillogó kő. Mint a nagyok. Kornélia, a kislánya kilenc hónapos, vidéken van a nagymamánál.

– Párizs hatalmas lehetőség. Ha felfigyel rám egy tehetségkutató, és ad havonta ötvenezret, máris futja az albérletre!