A hazai felekezetek vezetői közül ő kért először bocsánatot a zsidóságtól a holokauszt miatt. Történelmi egyházaink nem követték a példáját. Ő temette Tatárszentgyörgyön a roma sorozatgyilkosság két áldozatát: „Keressük a mi megbántott cigány testvéreinknek a bocsánatát, akiknek már ötszáz éve tartozunk azzal, hogy befogadjuk őket.” A temetés után „nemzeti-keresztény” oldalról gyűlöletkampányt indítottak ellene, nemzetárulónak kiáltották ki. Úgy látszik, a bocsánatkérőnek nem jár megbocsátás.

Pedig a honi egyházak között nincs másik, amelyik annyit tett volna a társadalom peremére szorultakért, hajléktalanokért, mint a Magyarországi Evangélikus Testvérközösség. Ők hozták létre az Oltalom hajléktalanszállót, a „Fűtött utcát”. Az intézmény kórházában ellátják a fedél nélkül maradt pszichiátriai betegeket is. Több ezer nincstelenről gondoskodnak.

Iványi vezetésével alakult meg a Wesley János Lelkészképző Főiskola is, ahol felekezetre való tekintet nélkül bárki tanulhat teológiát, szociális munkát. Alapelvük a pozitív diszkrimináció: minden támogatást megadnak a hátrányos helyzetű, roma növendékeknek is. Emellett az ország legszegényebb településein működtetnek tizenhárom tanintézményt óvodától szakmunkásképzőig. Mindezt a híveik adományaiból, külföldi szervezetek támogatásaiból finanszírozzák.

Iványi Gábor Szolnokon született 1951-ben. A szegények szolgálatát már gyerekkorában megtanulta. Édesapja, Iványi Tibor metodista lelkész volt, édesanyja pedagógus. Tizenegy gyereküket vallásosan nevelték. Új ruhára nem tellett, de minden testvér tanult zenélni. Gábor zongorázott, klarinétozott. Később Nyíregyházára költöztek. Sokan keresték fel őket gondjukkal-bajukkal, és a családi asztalnál az éhezőknek is terítettek.

Gábor a helyi gimnáziumba járt. Eleinte színésznek készült, a Kazinczy Szépkiejtési Verseny országos döntőjébe jutott. Aztán 1968-ban az egyik magyarórán felolvasta dolgozatát, amelyben vallásos élményeiről írt kamaszos hévvel. A magyartanár szaladt az iskola párttitkárához, és Gábort lázítás miatt kizárásra ítélték. Végül érettségizhetett, de elhatározta: nem játszik a hatalomnak tetsző szerepeket. Sem színpadon, sem máshol. Az Örökkévaló szolgájaként szabadabb lehet. Teológiára jelentkezett Budapestre, ám segédlelkésszé avatása után onnan is kirúgták. Ezzel büntették, amiért az édesapját ért támadások miatt tiltakozott az Állami Egyházügyi Hivatalnál.



Történt ugyanis, hogy 1973-ban lejárt a metodista egyház vezetőjének kinevezése, új egyházfőt kellett választani. A többség Iványi Tibort támogatta. Ám őt felsőbb körökben hajlíthatatlan, nehéz embernek tartották: nem volt hajlandó együttműködni a hatalommal, nem titkolta a papok korrupciós ügyeit. Végül az egyházi hivatal nyomására Iványi Tibort és több lelkésztársát kizárták a metodisták közül. Újpesti plébániájukat lebontatták. Gábor is az eltávolított prédikátorok egyike volt.

A lelkipásztorok viszont folytatták az igehirdetést. Az imaház helyén mécseseket gyújtottak, és a szabad ég alatt tartották istentiszteleteiket. „Egyesülési joggal való visszaélés” miatt Iványi Gábor felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Az utcai misézést mégsem hagyta abba. A megpróbáltatások tették teherbíró emberré.

Gyakran járt vidékre is prédikálni.

A Mátészalka melletti falvakban tapasztalta meg a nyomort. Pedig az akkori propaganda szerint Magyarországon nem létezett szegénység. Tilos volt arról beszélni, hogy a népi demokráciának is vannak vesztesei, és a cigányokat kirekesztik.

Iványi útjai során ismerkedett meg Solt Ottilia szociológussal. Együtt jártak „terepre”, a lelkész Trabantjában zötykölődtek a világvégi utakon. Ottilia vetette fel egyszer: létre kellene hozni a Szegényeket Támogató Alapot. Társadalomtudósokból, a demokratikus ellenzék tagjaiból verbuválódott a Szeta 1979-ben. A társasághoz tartozott – mások mellett – Havas Gábor, Kenedi János, Kőszeg Ferenc is.

A Szeta amolyan illegális családsegítőként működött, amelyet a fél magyar értelmiség támogatott. A tagok „körbekalapozták” ismerőseiket, az összegyűjtött pénzt szétosztották a rászorulók közt.

Iványi Gábor aztán egyre aktívabb szerepet vállalt a demokratikus ellenzékben. Egyik alapítója, névadója lett a Beszélő című folyóiratnak. Írta, terjesztette a szamizdatot. Kocsijában dunyhahuzatba rejtve szállította a stencilezett példányokat. Rendszeresen beidézték a rendőrségre, fenyegették. Többgyerekes családapa volt már akkor. Mégis folytatta illegális tevékenységét.

A metodista egyházból kitiltott lelkészek – a politikai légkör enyhülésével – 1981-ben törvényesen is megalakíthatták saját felekezetüket, a Magyarországi Evangélikus Testvérközösséget. 1989-ben pedig az első szabad civilszervezetek között jegyezték be az Oltalom Karitatív Egyesületet.

A rendszerváltás idején Iványi politikai terepre sodródott. Bár az SZDSZ-be nem lépett be, 1990 és ’94 között a liberálisok országgyűlési képviselője lett. Pártkarrier nem érdekelte. A parlament tagjaként a vallásszabadság és az emberi jogok szószólója akart lenni. Elvállalta 1993-ban a Fővárosi Szociális Központ igazgatását is. Küzdött az olcsó, szociális lakások építéséért. Kezdeményezte, hogy Budapesten az üres, rossz állapotú helyiségeket 24 órán belül utalják ki a fedél nélkülieknek. Vagy az önkormányzatok engedélyezzék az önkényes beköltözéseket. Javaslatait elvetették.

Amíg ő irányította a Fővárosi Szociális Központot, a hajléktalanszállók férőhelyei majdnem megduplázódtak. Az állami támogatások azonban nem nőttek arányosan. A hivatali packázásokat a lelkész egyre nehezebben viselte. Végül fegyelmivel elbocsátották.

És bár ’98-tól újra az SZDSZ országgyűlési képviselője lett, hamar belátta: a politikai vircsaft már csak a hatalmi játszmákról szól. Nem a szegények valódi érdekvédelméről. Így hát Iványi minden erejét a felekezeti munkájának szentelte. Lerobbant, használhatatlan épületeket alakíttatott át, hogy a nyomorgóknak iskolája, melegedője legyen. A Dankó utcai hajléktalanszálló egy kimustrált húsfeldolgozó üzem romjain épült fel. Marhaistállóból lett a kórházuk. Újpesten egy ócska, dohos kocsma helyén nyitottak templomot.



Iványi akkoriban egy békásmegyeri panelban élt hat gyermekével. Híveinek a ház pincéjében rendezett be imatermet. A lakótelephez közel hatalmas szeméttelep volt. A lelkész addig lobbizott, amíg a Fővárosi Önkormányzat használatba adta nekik a területet. Cserébe Iványiék vállalták, hogy rendbe hozzák, parkosítják a környéket, fölépítik ott a Megbékélés Házát. Öt év múlva elkészült a főváros egyik legmodernebb, szabad szellemű temploma. Az oltárt élő szőlőkacsok veszik körül. A szőlő Izraelt és Jézust is szimbolizálja.

A lelkész családjával a gyülekezet parókiájára költözött. A környékbeli gyerekeknek állatsimogatót alakított ki. A Megbékélés Háza Noé bárkáját is jelképezi. Az itt élő lovak, szamarak, birkák, kutyák is Isten országának „állampolgárai”. A lelkész köztük tud leginkább megpihenni.

A demokrácia elmúlt húsz évét azonban nem szívesen idézi fel. A nyomor mélyül, nő az antiszemitizmus és a rasszizmus. Nemrég azért távozott az SZDSZ-ből, mert úgy érezte: az emberi méltóságot, az elesettek jogait már a liberális párt sem képviseli. Bírálja a keresztény egyházakat is, amelyek szerinte hatalomra törnek ahelyett, hogy a kiszolgáltatottakat pártolnák.

Iványi Gábor ellenzi a „nemzeti oldal” alkotmánymódosító terveit. Úgy véli, nem lehet paragrafusokkal előírni az istenhitet. Nemcsak a vallásszabadságot sérti ez, de Istent is. Az Örökkévaló sem a keresztet oltalmazza, hanem a kirekesztetteket.