A pesti Mátyás tér éveken, évtizedeken át arról volt híres, amiről a Rákóczi tér. Drog és prostitúció, a téren időről időre hajléktalan anyák bolyongtak újszülött gyermekükkel. Aki ma felszáll a Népszínház utcából induló 99-es buszra vagy elindul gyalog a lassan megújuló Práter és Futó utcában, az a Mátyás térre érve bumfordi ülőköveket talál. Egyetemisták eszelték ki és készítették el újrahasznosított műanyag palackokból az Erdélyi utcában tanuló diákokkal közösen. A mintás ülődombok a megújult játszótérre vezetnek, mellyel szemben a Kesztyűgyári Közösségi Ház áll. Oda megyünk be, ahol a napernyők neonzöldek, a lépcsők pedig, akár a nyersbeton falak egy része, mályvapiros.

Az épület valamikor igazi kesztyűgyár volt. Századvégi gyárépület, melyből mára a Magdolna negyed kulturális központja lett. Egyik felében a Józsefváros rehabilitációjával foglalkozó tervezők kaptak helyet, a másik ?l? alakban pedig délután egytől este hatig közösségi ház működik. Ha hétfő volna, akkor öttől hatig meglátogathatnánk a szomszédsági rendőröket. A házban tartják a fogadóórájukat, amúgy pedig reggeltől estig gyalogosan járják a negyedet. Sárga mellényük van, rajta RENDŐRSÉG POLICE felirat, a karjelvényükön meg Józsefváros címere látható. Így térnek be üzletekbe, lakóépületekbe.

Csütörtök van, és mi Csámpai Rozihoz, Józsefváros egyetlen cigány festőnőjéhez igyekszünk, akivel hetente háromszor rajzolhatunk a Kesztyűgyárban. Csámpai Rozi rajzolt világa varázslatos, a házak nála színesek, és úgy nyújtózkodnak és dülöngélnek, hogy aki látja, elmosolyodik.

Érkeznek Rozihoz a gyerekek. Jönnek anyukák és nagymamák. Leülnek, kezükbe fognak egy színes ceruzát, és maradnak. Szép az asztal, új a szék, az anyuka, ölében a másfél éves babájával, rajzolgat. A nagymama is.

Jó itt.

Viktória tizenkét éves, heten vannak testvérek, és a Dankó utcában laknak, közel a hajléktalanszállóhoz.

- Azért nem szeretek az én utcámban lenni - mondja Viktória ", mert ott sok a drogos meg a ribanc. És a drogosok a kisgyerekek előtt is csinálják. A húgom még csak kétéves, a másik meg négy, és olyankor apu lejön, s nekimegy a drogosnak. Azt kiabálja, hogy miért előttünk" Barbi is a mi utcánkban lakik, és azt mondta, hogy akik a bolt előtt álldogálnak, azok ribancok. Akkor Barbi is.

Csámpai Rozinak nyolc testvére van, és amikor megszületett Pusztamonostoron, még Szénásinak hívták. Szénási Rozinak, s a családban, mely híres zenészfamília, a legkisebbtől a legnagyobbig mindenki játszott valamilyen hangszeren.

- Anyu volt az énekes, mi, gyerekek körbefogtuk, és ment a zene. Bőgő, gitár, hegedű. Apu engem is meghallgatott, azután azt mondta, te, maradj valami másnál. Mert neked a ­hegedű nem megy. És én be is tartottam, és mindig csak rajzoltam. Bár azt sosem gondoltam volna, hogy ez lesz az, ami a világon a legközelebb áll hozzám. Rajzolgattam, mellette korán férjhez mentem, tizennyolc éves koromra meg lett egy babám. Két lányom van, nem hét, nem kell félreérteni. Kettő lány, négy fiúunoka, és azt mondom, több gyerek nem is kell nekem. Amikor festeni kezdtem, még harmincéves sem voltam, most meg vagyok ötvenhárom, és kiállítottam már Párizsban és Berlinben. Ugye tudják, hogy az ide járó gyerekek szegények. Olyan nagyon, hogy van, akinél áram sincsen. És annyira éhesek, hogy mindig hozok be kenyeret. Kenyér, zsír, szeletelek rá egy kis sárga húsú paprikát, és onnantól nekem is jobb.

Márió Gusztáv tizenhárom éves, öten vannak testvérek, és mert a két nagyobbik gyerek otthonról elköltözött, a Nagyfuvaros utcai szoba-hallos lakásban már csak öten élnek.

- A Nagyfuvaros utcát - mondja Márió Gusztáv - azért szeretem, mert mindenhez közel van. A Kesztyűgyárhoz is, ahová anyukám hozott be. Azt mondta, azért, mert akkor többet tud tanulni. És le is tette a nyolcadik osztályt.

Kata tizennégy éves, öt testvére van, és a két legnagyobb iker. Egy évvel ezelőtt még Ózdon, a rettenetes hétesi cigánytelepen éltek, most meg albérleteznek a Dankó utcában.

- Az anyunak nincs munkája, a feje mindig fáj. Szédül, a tarkóját fogja, és alig mozdul ki. Csókolom, Rozi néni, és most egy kicsit kimegyek.

A Kesztyűgyár udvarán is vannak asztalok. Lehet gyöngyöt fűzni, a hófehér falra tett vászonra meg filmeket vetítenek. A nagyterem hangárra hasonlít, tíz számítógép áll benne, ha meg fölmegyünk a mályvapiros lépcsőkön, akkor tükrös-parkettás hatalmas terembe jutunk, ahol konferenciákat tarthatnak. Ki is lehet menni a teraszra, és mert éppen slaggal locsolják, lent pedig a napernyők neonzöldek, el sem hisszük, hogy itt vagyunk, a Józsefvárosban.

A Kesztyűgyári Közösségi Ház egy éve nyílt, vezetője Paulik Mónika. A szomszédos kilencedik kerületből jár be, és pár héten át ő is azt mondta, hú, ezek az utcák! Az egyik kollégája a hetedik kerületből jön, és ő is úgy látta, hogy az itteni gyerekek másabbak: úgy védekeznek, hogy támadnak. A Magdolna negyed csak egy kis sétára van a körúttól, mégis a világuk zárt. A ház ezért viszi kirándulni a gyerekeket. Minden héten más kerületbe, és egyszer csak eljutottak, életükben először, a Dunáig.

Késő tavasszal a Kesztyűgyárat meglátogatták a kanadai követségről. Csámpai Rozi a tánccsoportjával készült: a kesztyűgyári lányok hajába rózsát tűzött. A csoportban voltak kicsik meg nagyok is, és amikor megszólalt a zene, a nagykövet asszony felugrott, közéjük állt.

A foglalkozások után Rozi a rehabilitált Futó utcába megy, mely sétálóssá és leülőssé is lett s ahol felújítatlanul csak az ő házuk csúfoskodik. Ha tehetné, akkor a csúfoskodó ház falait napsugaras rozsdabarnára festené, olyanra, hogy aki ránéz, azt érezze, lehet élni.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés